Alíz Álomfelhőországban

   Úgy érzem, egy álmom valósult meg az utóbbi három és fél napban. Az egyetlen rossz az egészben csak az volt, hogy haza kellett jönni, ide, a Valóságba, a Földre (meg az, hogy rövid volt). De ezzel az erővel, amit kaptam, ezt is túlélem. Beszámolóm hiányos lesz, mert annyi információ, érzelem és minden ért így, ilyen rövid idő alatt, hogy azt még nem tudom megfogalmazni. Konkrétan olyan volt mintha arcon vágtak volna és ráébresztettek volna csodás helyzetemre, varázslatos énemre és azt hiszem szerelmes lettem: magába az életbe.

   Külső szemmel nem sok minden történt. Csodálkoznak is biztosan, ez miért ennyire fontos. Csupán Kecskeméten voltam és festettem.      De ez épp elég.          Alaposan helyrerázódtam (vagyis csak kezdek helyrebillenni, de már elkezdődött).       Nincsenek szabályok csak önmagadra kell figyelni és szabadság van. Nyugalom, nem kell felesleges dolgokkal törődni. (Ezért sem szeretem az iskolát mert ott ránk erőszakolják az unatkozást, miközben itthon úgyis utána nézek annak ami érdekel és sokkal értelmesebb dolgokkal is el tudnám tölteni napjaimat.) Értékelem már a perceket és tudom nem várni kell arra, hogy jó legyen és a boldogságra; nem is emlékezni kell milyen jó és boldog volt, hanem csak körül kell nézni és akkor látod. Mert nem az a lényeg honnan jöttünk és mivé leszünk. Hanem hogy most kik vagyunk.

   Headless heroes: To you https://www.youtube.com/watch?v=UM1OYyiQq5w

   Képzelj el egy nagy, fényes műtermet. Kellemes rendetlenség uralkodik, képek mindenfelé, ezernyi ecset, festékek. (Jobban szeretem nagy térben a rendetélenséget. Megnyugtató és nem érezzük magunkat feszélyezetten. És a káosz mögött mindig sokkal ésszerűbb rend uralkodik.) Senki nincs a közelben, nem ismered azokat sem akik a házban rajtad kívül vannak. Előtted egy tiszta paletta, rajta a színek szép sorrendben kinyomva. Az állványra már felvan téve a tiszta papír, a füledbe Placebo és Nine Inch Nails szól (majd napokon keresztül bartók rádió reggeltől estig és tovább). És festhetsz. Bármennyit. (Igaz, volt beállított csendélet, de átalakítottam; a másik meg: nem az a lényeg: Mit? hanem hogy: Hogyan? aztán majd megérünk a Miért? kérdésre is.. idővel.) 

  Mostanra azt hiszem erről ennyit...mert sokmindent mesélhetnék még de felesleges, talán még ez is sok volt.

„Láttatok már, testvéreim lángoló narancssárga mezőket és felette csontfekete felhőket? A hullámzó arany mezőben álldogáló fekete figurákat? Láttatok már égősárga folyót kanyarogni koromfekete dombok között, hol a dombok fölött két nap hunyorog? Mezőket, hol embernél magasabb fekete fű hullámzik a fogyó hold fényében? Ezek honnan kívánkoztak a festő (...) ecsetjére? Miért gondoljátok, hogy a festő azt festi, amit lát? Lát valamit, és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy ecsetet ragadjon? A festő nem látványt, a festő képet fest. Jó esetben sohanemvolt világot teremt. (…) Világot teremt, ahol bizony fekete felhők toporognak az égen, ahol narancssárga szél süvít, hol fekete emberek álldogálnak a mező közepén most és mindörökké. Világot, ahol szavunk bizony nem igen-igen és nem-nem, ahol szavunk a talán és a hátha. Talán mégiscsak van kárpótlás és vigasztalás, van ölelés, és van béke: ahol érvényes a d-moll szvit, és Jeanne Moreau mosolya, ahol (…) öt forintért Kuglert adnak."

       Aztán a héten hét éjszakából egyet töltöttem itthon: hármat ugye  Kecskeméten, kettőt Gombánál, egyet meg Gyermelyen. Meg tudnám szokni.              De azért persze egyik délután megint el kellett játszanom, hogy háromnegyedórát a lépcsőház egyik szép lépcsőjén ülve várom, a valaki haza jöjjön, mert a kulcsomat elrakták, aztán még fél óráig bámultam a bejárati ajtót hátha megnyílik (telepatikus képességeimben csalódtam). Aztán kicsit erőteljesen és szakszerűen megynyomkodtam az ablakot és betörtem a lakásunkba. Csodás. Aztán ahogy az sikerült, meg is jöttek a többiek. *sóhaj*

      Juno Reactor: Shark https://www.youtube.com/watch?v=qZGKYL1P7yw