Arcom elázott. Néha nem tudom megmozdítani földön fekvő testem, mert nem vagyok benne. Néha nem tudom mi van. Sokszor pedig egyáltalán nem tudok semmit. Most például azt, miért nem tudom kikapcsolni az agyam és mit akarok. Miért érzem magam ennyire végtelenül üresnek és végtelenül semminek. Tényleg nem tudom mit akarok, csak élem a napokat, egyiket a másik után, úgy ahogy jönnek.
Ez a legrosszabb, amit tehetek.
Nagyon sajnálom, hogy tegnap nem volt nálam fényképezőgép. És azt, hogy nem fogom tudni leírni amit láttam (mert nem lehet semmihez se hasonlítani). De megpróbálom, hátha majd eszembe jut később. Komolyan szinte megijedtem a gyönyörűségtől. Képzeld el, hogy felemeled a fejed és az égen egy kert van. Persze nem. De az a felhő nem felhő volt. Fodros rózsaszín, fehér és kék, mint a tenger ha hullámzik, vagy virág szirma, habos fürdő, mosollyal teli paplan, kiöntött lélek, égő tűz, éneklő mező, szélfútta haj, puhamelegű ágy, édesölelés, tündérvilág-ország.
Néha a Duna sík és az ég egységes színét tükrözi. Olyankor olyan mintha a város lebegne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.