Ma, az iskolai színjátszó-körben a pályaudvaron hagyott kisgyermek várakozását jelenítettem meg (téma: várakozás). És a játék, ismét valósággá változott. Hévvel Csepelre utaztam és a padon vártam. Nem tudtam hogyan tovább, vártam a többieket, hátha jönnek Mayer Berta kiállítás megnyitóra. Már az örödik-hatodik hév után nem erőltettem a dolgot. Nem olyan jó szórakozás az esőben egyedül várni - hiába. Hétköznapi nyelven ez kárba veszett időnek nevezhető lett volna, de mégsem. Gyönyörűen melankólikus pillanatok következtek. Az eső a fákra és a Dunába csöppent (megzavarva annak egyenletes felszínét). Végül a Nehru parkon átvágtam, ami márcsak azért is szép, mert ilyenkor mindenki elmenekül. Az esernyőmről ömlött a víz. Befordultam az utcán, elém tárult a mi házunktól nem messze lévő lebontott épület. Csodaszép látvány, és a falon fenn maradt a régi lakóktól pár emlék: ajtó, polc, és egy tipikus idillikus hegyi poszter.     Szegény gesztenyefámat az építkezés teljesen megviselte, elméje kissé megbomlott, maradék erejét arra pazarolta, hogy még egy-két utolsó hajtást, friss levelet növesszen magának - Ősszel.

  Arra gondoltam, hogy talán mégiscsak jobb lehet fiúnak lenni (kivételes pillanat, kivételes *nevet*) mert ők 'kezdeményezhetnek'. Talán egyszerűbb. Mi csak várunk, reménykedünk, vágyakozunk..és közben elsorvadunk. Mennyi időnk van még várni?

  Alatta, újra Depeche mode, But not Tonight (https://www.youtube.com/watch?v=e1dkaeVCGds a videót NEM nézni) Elsőre talán, nektek, nem túl meggyőző, talán kicsit gáz, de aztán, talán ti is rájöttök, hogy milyen sok rétegből áll ez a zene.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------