"Egyszer biztosan. Most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. Mintha soha. Vagy mintha nem mi…"
(Varga Mátyás, Frenák Pálnak)
- Láttam…
- Eleinte (ó, még nagyon rég) azt hittem, hogy szeretem. Aztán, egyre jobban és jobban elhitettem magammal ezt. De az Illúziók Valósággá váltak, a fantáziálás átcsapott Valós szerelembe, és a hosszú sóvárgás keserűségbe fordult.
- Pedig nem kéne szeretnem... De sajnos, mindenhol, Gyűlölet helyett, csupán Szerelmet találok: A Gyűlölet Régi Álom. Hol van ilyenkor a Tudat? Miért csak épp féken tartja Ösztöneiket? Vajon tényleg, ennyire ösztön-lények vagyunk, csupán állatok…?
-Épp ma, csütörtök este voltam Frenák Pál tánc előadásán. Nagyon nagy hatással volt rám. Lenyűgözően groteszk és néha kellemesen sokkoló volt. Az emberi testeket apró izmokra és inakra szedte a koreográfiája. A téma: Ösztönök.
- Amikor a test független, nem függ a szellemtől…
- Félelmetes. A Nő – mint a mai világban is – csak egy emberszerű báb. (Zseniálisan alakította a Táncosnő.) A sima, fehér viasszerű maszkok találóan jellemzik az ösztön-embereket, az egyen-embereket; mindenféle Tudat és érzelem nélkül. (Nem felcserélendő az ösztön és az érzelem!) Talán a mai átlag emberek, a racionalisták, vagyis mi is csupán arra használjuk a Tudatunkat, hogy palástoljuk mennyire ösztön-lények vagyunk?
- Én egyre jobban úgy érzem… De Ti azért hallgassatok a hazug Tudatotokra…!
- A félig-meddig improvizációs zene is az ösztönökhöz kapcsolódik /kapcsolódott (mely aláfestette az előadást.)
- Vajon mi határozza meg ösztöneinket? Mi irányítja? Tudom ilyenkor mindig szóba jön a Tudat...de…
- Ez van, ezt kell szeretni.
- Ó, és álomszép volt egyedül hazasétálni…!
- Igen, igaz a Trafótól hazáig a legrosszabb esetben is csak öt perc az út, de most megoldottam hogy majd’ félóráig tartson. Majdnem-telihold volt és az ég gyönyörű liláskék (erre mondják, azt gondolom, hogy szilvakék). A Templom és a körülötte lévő fák fantasztikusan voltak megvilágítva a furcsa fényű reflektorokkal. Hiába voltam szomorú, - mert tudtam, hogy szerelmem Soha nem teljesülhet, - azért gyönyörű volt,
- mert magányos voltam.
---------------------------------------------------------------------------------
Hallgassátok a Depeche mode, Violator (1990) c. albumát, arról is legfőképp ezt: https://www.youtube.com/watch?v=83Dtjo2isbU (a videót ne nézzétek) és Mansontól a Man that you fear c. számot.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
"the boy that you loved is the man that you fear"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.