Ezt a röpke három hetet, melyet a hegyek közt töltöttem el, nem tudom termékenynek nevezni. Még ha részben az is volt.. Többet vártam tőle, kevesebbet szerettem volna szenvedni. Nem gondoltam volna ezt itt, Pesten, hogy ennyire függök az emberektől. Ebben az évben sikerült olyan emberekkel megismerkednek akik - hiányoznak. (Bármilyen furcsa is). Szenvedtem de közben örültem - Érzek! Tudok érezni!
Az utazás visszafele gyönyörű volt. A felhők habos szőnyeget vetettek alánk, melyet a vörös lemenő nap ölelően körbe vett. A néha átsejlő tavak, hegyek és városok annyira aprók, hogy csak ekkor jöhet rá igazán az ember, mennyire jelentéktelenek vagyunk a Földhöz, Természethez, Univerzumhoz képest. Silány elmesélve, lefotózva..ezt érezni lehet csak. Szinte végig valami euphoriához hasonló érzés fogott el, mert végre: Pestre megérkeztünk! Nagyon boldog voltam attól hogy láthattam ezt a rothadó várost, mely még csak 'régiesnek' sem nevezhető, mert undorító beton kockákat húznak fel a kis kétemeletes házak mellé (melyeket - elszörnyedve látom - lebontanak).
Arról, hogy este 'Életem legszebb napja' miért ért oly csúfos véget (az euphoriát egy, csupán egy mély fájdalom váltotta fel) azt Brian (aki néha csak Gomba, vagy fruzsi) tudja.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.