Ma a folyó és az ég egy egészen másféle arcát mutatta, mint eddig. A Duna hideg, metálos-fémes felületű volt, rideg és természetellenes (persze nem csúnya, hiszen nincsen se a víznek, se az égnek csúnya arca). A víztükör visszaverte a neonfények, reflektorok és autólámpák csillogását - mindezt mégis magába foglalta, külön útakra vitte őket, újra értelmezte létüket. Az ég... egészen mesebeli volt, ezerszínben pompázott - pedig a nap már eltűnt. A szomorú (szürke-lila és kék) felhők vékony csíkokban futottak össze egy pontban, valahol a Hegy mögött, oda ahová senki se lát. Délre (Boráros tér irányában) mély fekete volt már az ég, puha királykékkel és lilával vegyítve, feljött már a sarki csillag. De ahogy elfordítottam a fejem északra (a Hegy felé) úgy világosodott a táj: zöldes, lilás, sárga és rózsaszínű. Néztem a Csodát, figyeltem s arra gondoltam, bárcsak festő lennék, aki mindezt megtudja jeleníteni a vásznán, s élővé tudja varázsolni a halott érzéseket... (Gomba, rajtad a sor! *bénakacsintás*) Megint nem érzem túl jól magam, a betegséget ide-oda adogatjuk mint egy labdát. Igaz, valójában, most tegnap fáztam meg Nagymaroson, a hegyen. Őszi sárgás-tündér zöld fák, s csupasz dermedt faágak közt, vörös avarban, magas sziklák alatt. A szemeim égnek, halott színű az arcom, csak az arcom piros - még a tegnapi naptól. Csak azt tudnám, miért pont az elkövetkezendő szünetre leszek beteg?
Nouvelle vague: In the manner of speaking https://www.youtube.com/watch?v=PPR2bK3kL5c
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.