Vasárnap este gyönyörű volt a Város. - Ilyenkor kevés ember van az utcákon és a sima, széles utakon alig jár autó. Szinte üres minden. - Valami jótékony Szürkeség vont be mindent. Egy ködszerű illúzió telepedett rá a házakra, utakra, emberekre. Ez, az alig érezhető álomszerű puhaság, mindent bevont, még a lelkemet is: furcsa Boldogság szállt meg. Minden olyan kedves és Szép volt. Akkor, semmi nem tudta elrontani a kedvem (pedig tudtam volna min begörcsölni). A gyönyörű égen mesebeli színek uralkodtak, a felhők mintha nagy és dinamikus ecsetvonások lettek volna. Gondolom, holnap biztos vihar lesz, hisz oly nehezek a felhők. Vízfestmény-szerű volt a táj. Letisztult volt minden, a budai parton is. Itt már jártak autók, de olyan puhán suhantak, hogy öröm volt hallgatni, mintha direkt vigyáztak volna miattam. A parton tört fehér, vakolat szín, fakószürke, kő és por. Az ezüstös Duna lassú, lomha teste szinte nem is mozgott. Kedvem lett volna megsimítani a csillogó felületet, és már szinte az ujjbegyeimen érzetem a hűvös érintést. Tökéletes pillanatok. Ez jutott eszembe: Az Énem nem vész el csak átalakul.
Mikor visszafelé mentem a parton, a fák alatt, úgy éreztem magam, mint Jackie Brown, a szerkóm (ó, milyen szó *mosoly*) miatt (úgy értve, a stílusa miatt). A sarkam erélyesen klaffog. Tudom, hogy bármelyik pillanatban jöhetnek a felügyelők, hogy megtalálják a táskámban az illegális dollárokat és a kokaint - csak kár, hogy nem a repülőtéren voltam.
A Szabadság híd hosszú, zsákutca szerű végtelen-folyosó: mész szakadatlanul, de hiába hagysz el újabb lámpákat, a folyosó végéhez nem jutsz közelebb. Mikor átértem és közelebb jutottam az ég aljához, láttam, hogy már nem királykék az ég, hanem lila. Amolyan barna-lila. [A Boldogság, mostmár érzem, elpusztíthatatlan. - Nem értem honnan ez a jókedv, hiszen nem tartogat semmi jót ez a hét.] A Vásárcsarnok melleti kis utcában a lámpák egy egyenes lámpasort hoznak létre, ha alattuk (/előttük) állsz. Éreztem, hogy másmilyen a levegő a lámpák alatt. Más a sűrűsége, a hőmérséklete és vibrál. Az jutott eszembe, hogy: A probléma csupán Én vagyok.
Kivételesen félig-meddig igazam volt az iidőjárással kapcsolatban: éjjel a Viharra keltem fel és mosolyogva aludtam el rá. Más a levegő - más a Lélek.
Zenének meg most Björköt ajánlok, minden mennyiségben, mindenhogyan - alulról, felülről, jobbról-balra, orrba-szájba. De leginkább a Fülekbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.