Alíz Álomfelhőországban

  Neki vágtam este felé a városnak. Gyönyörű volt, igaz hangulatom eléggé ingadozott, de talán ezért is jó, hogy végre kimozdultam. Néha a Boldogságtól szárnyra tudtam volna kelni, és szívem szerint belekiálltottam volna minden embernek az arcába hogy "Élek! Itt vagyok!" néha pedig a szomorúságtól csak magányosságomra tudtam koncenrálni. A Gellért hegy ilyenkor varázslatos. Megállt nekem az idő odafent. A felhők egy helyben álltak, míg a lemenő nap narancsos sugarai át tünedeztek rajta. Lenyűgöztek a fák, a levelek olyanok mintha épp akkor tette volna fel őket a festő ecsetjével. (Bár ez így elég közhelyesen hangzik, tényleg olyan volt.) Szívem tele volt szeretettel, gyönyörrel és szépséggel, csordultig. Már szinte fájt a sok gyönyörűség.      Szerettem volna ha a Természet egy ember akit át lehet ölelni. Ekkor született meg Menumira, benne még van szeretet, mely kiveszett teljesen a világból és mely oly fantasztikussá varázsolja a meséket.

    A Hídon hirtelen csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne eggyé válni a korláttal, beleolvadni.  Érezni állandóan ahogy a híd didereg, remeg a nagy súly alatt, nézni a Dunát ahogy lágyan megérinti a lépcsőket, figyelni önmagam, mert a korlátnak nagyon szép árnyéka van, mivel kétfelől kapja fényt, lágy káró mintát rajzol a víz felszínére. Eszembe jutott az is mennyire nem bánnám ha valahogy a vízbe kerülnék: beleugranék, belelöknének, vagy csak leszakadna  a Híd. Én csak szótlanul zuhannék, és boldog lennék ha a víz részese lehetnék.

   Tovább sétálva beelőzött egy lány, mikor elhaladt mellettem, egy szomorkás, erőtlen mosoly jelent meg az arcán. Nagyon jól esett, mert annyira tiszta és egyszerű volt, csupa szeretet. Majdnem odarohantam hozzá hogy megköszönjem jóságát de meggondoltam magam, mert féltem attól a megdöbbent, undorodó arctól amit vágna. Egy darabig még előttem haladt a hídon, de aztán a lépcsőn beleveszett a Tömegbe. Ő a Tömeg részese.

   És most jön az a pillanat ami leleplezi a Valóságot. Itt kell rájönnöm, hogy ez nem Mese, és én nem vagyok egy mesehős. Pedig már majdnem... de nem.

    A Rakparton egy pár pillanatra megálltam, mert ugye a Szabadság hídon felujítás folyik és valamit fúrhattak, mert a hídon a gyér fényben hatalamas füst volt, nagyon gyönyörű. Teljesen filmes jelenet volt, szárazjég hatású. Lenyűgözve álltam ott, mikor elment mellettem egy csoport, és az utolsó kisfiú akinek a kezét az apja fogta felém fordult és azt mondta "Hello". Kedves volt, rámosolyogtam. Mivel ők lassabban mentek, beértem őket pár perccel később. Ekkor a pasas (direkt hívom így nem érdemli meg a >>férfi<< jelzőt) megszólított, külföldi volt. Megkérdezte, hogy mennyi. Annyira ledöbbentem először azt hittem, hogy csak poénkodik vagy rosszul hallok. A hirtelen sokktól csak arra volt erőm hogy csak elmenjek onnan, de nagyon bánom, hogy nem kezdtem el vele ordíbálni, bár lehet, hogy Ez meg sem érdemelte volna. Lelkileg megalázott. Én nem értem, a külföldiek úgy gondolják, hogy itt mindent lehet? Mert nem néztem ki úgy. Harisnyában, lapos cipőben, sállal, hosszabb szoknyában a 30 fok ellenére hosszúujjú pulcsiban voltam, nem is voltam kifestve és mégcsak szép se vagyok. Nem bírom felfogni mi keltette fel az érdeklődését. Vagyis...jó tudom az ilyen állatoknak mindegy. Valójában minden pasinak mindegy? 

 Ez volt a hét fénypontja, méltóképpen lett befejezve, feltette ez a dolog az I-re a pontot. Mert amugy annyira jó volt... Eleve rossz hangulatban kezdtem, aztán csak rosszabb lett és ez...ez tényleg mindent visz.