A vasárnap reggel egy fél ötös keléssel kezdődött. Egész jókedvűen indultam neki a (még) sötét utcáknak. Szeretek így utazni: félálomban, jó zenével, gyönyörű kilátással (az emeletes buszokból szép *mosoly*). Csak sajnos ide-oda rakosgattak (mert ugye akik egy falkához tartoznak erősebbnek érzik magukat. Talán azok is.) de végülis ez nem tudta elrontani a kedvem. Még Budapesten, a Petőfi híd, budai hídfőnél egy busz megállóban egy ember aludt. Kezében még a tegnapi sör. Egy pillanatra szívesen lettem volna a helyében: nem zavarja semmi és senki, csak átadja magát az álomnak.. 

  Az egészet az iskola szervezte, Bécsbe mentünk, de - mint kiderült - senki nem jött az osztályból *mosoly*. Egy egyszerű félreértés. Elsőként egy gyönyörű, jól megszervezett Van Gogh kiállítást néztünk meg (sokkalta jobb volt, mint a pesti) az Albertinában. Fantasztikus színekkel dolgozott, lendületesen... Sok gondolatom van hozzá, de most nem érzem hogy le kéne írnom őket. Arra ösztönöz, hogy fessek; inspiráló, hatalmas ereje van.

  Gabival betévedtünk egy kortárs kiállításra (képek, az 1970es évektől). Nagyon sok festőnek voltak kiállított képei és hiába tetszettek nagyon (közvetlenek, dinamikusak) nem tudtam a nevüket megjegyezni (mit vártunk..) egyedül Walter Schmögner-re emlékszem. Aztán a Belvedere-ben: David, romantikusok, Monet, impresszionisták, Kokoschka és egyéb festők képeit láttuk. Érdekesek, mégis a legszebbek Schiele képei voltak...lenyűgöző. Még mindig Ő tud a legjobban elragadni. Élőben egész más hatásuk van a képeknek, mint így fotóról; halott másolatok. Klimt Judith című képe..Zseniális. Tökéletes tekintet. Még egy darabig csatangoltunk a városban, (az utcákon konflisok hajtottak keresztül, keménykalapos kocsissal); galériák kirakatában bámészkodtunk, és a szép házak alatt nézelődtünk, de aztán indultunk. Az út kellemes volt; az ég már a királykéknél sötétebb árnyalatot öltött magára, csak a városok felett volt az ég lila vagy narancssárga. Azt, hogy mit hallgattam; nem mondom meg *szélesvigyor*, helyette: https://www.youtube.com/watch?v=zF7y67oOgFI (Julee Cruise: Summer kisses, Winter tears)

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Éppen a falamon lévő kék bohócot festettem át, arra gondolva, hogyha meghalnék, megsiratnának, (és mostmár ők is hiányoznának, a világ tényleg tele van értékekkel - a lila ég, a szürke felhők, az olajzöld levelek és millió gyönyörű dolog, lépten nyomon) mikor közülük egy, hirtelen a kapu előtt termett. Felzaklatott, váratlan volt az egész, elcsodálkoztam, de örültem neki. Sírt, átöleltem a sötétkék utcán, a nagy rózsaszín bundámban (ezt a bundát még nem hordtam, nem is szándékoztam, hiszen elég csúnya, ezért imádom); amit csak épp gyorsan magamra kaptam. Elkísértem a Főnökhöz és MonZsuhoz, jó volt végre újra látni olyan hosszú idő után (ez kilenc napot jelent). Érdekes séta volt, elvégre nem minden este sétál az ember egy bumszli bakancsban, egy plüss-szerű bundában, pizsamában és melegítőben, pink sállal* a nyakában az Üllői úton. Most tapasztaltam leginkább, hogy mennyire nem fontos az emberek véleménye (legalábbis a 'pórnépé' *mosoly*).

 Úgy éreztem magam mint Ő (mellesleg szinte pont ugyanilyen az a kabát is csak mackófüles kapucni nélkül):

* Csak tudnám honnan vannak nekem ilyen cuccaim?

    Az egészet csak az rontotta el, hogy utamba került a lebontott ház grundja... ott volt kiterítve, feldarabolva a Gesztenyefa.